A múlt árnyai
1. fejezet
Castle ásítva sétált le a lépcsőn. Amint az utolsó fokról lépett le, körülnézett, hátha megpillantja Marthat vagy lányát a földszinten. Nem is csalódott, Alexis már a konyhában tett vett.
- Jó reggelt, szívem! Ilyen korán keltél?
- És már is késésben – válaszolta sietve Alexis – Mondd, hogy az őrsre mész – nézett szinte könyörögve apjára, majd miután Castle biccentett a fejével, folytatta – Akkor beviszel, ugye? Különben Lanie kinyír.
- Még hogy Lanie?! – nevetett fel Castle.
- Apa, te még nem láttad őt dühösnek. Azok a szúrós pillantások – borzongott bele az emlékbe Alexis – Szóval beviszel? Cserébe elkészítettem a kedvenc szendvicsedet.
- Erre az ajánlatra, hogy is mondhatnék nemet?!
- Akkor indulás! – kapta fel a táskáját Alexis, és már indult is az ajtó felé.
Castle Alexis múlni nem akaró lelkesedését látva csak megcsóválta a fejét. Felkapta az ajtó melletti kisszekrényről a kocsi kulcsait, majd lánya után sietett. Miután beültek a kocsiba, egy oldalpillantás kíséretében még megkérdezte:
- Azért egy kávés kitérő még belefér, ugye?
- Húh az rám is rám férne!
20 perccel később már a kapitányság ajtaján sétáltak be kávéval a kezükben. A liftnél váltak el, miután megegyeztek, hogy este együtt vacsoráznak a kedvenc éttermükben.
***
- Sajnálom, hogy késtem! – futott be kifulladva Alexis a boncterembe.
- Ugyan már kislány! Amióta itt dolgozol ez volt az első alkalom, hogy késtél – nyugtatta meg gyakornokát Lanie, majd megpróbált kicsit szigorúbb hangnemet megütni – De most, hogy jobban belegondolok, lehet a fejedet kéne vennem. Tehát mi az oka a 2 perces késésnek?
- Én… – fogott bele a magyarázatba Alexis, de még időben elkapta Lanie arckifejezését.
- Hogy te milyen komolyan veszel mindent?! – mire mindketten nevetésben törtek ki.
2. fejezet
A műszak vége előtt fél órával Alexis egy édes, hosszú szőrű kiscicával lépett ismét a boncterembe. A cica befészkelte magát az ölébe, és hangosan dorombolt, miközben a lány a feje búbját simogatta.
- Hogy te milyen aranyos vagy? – kezdett el az állattal beszélgetni tapasztalt gazdi módjára.
Erre a szőrös kis állatka megmozdult, majd vakarózni kezdett.
- Alexis! Honnan szerezted ezt? – jött hátulról Lanie szigorú kérdése egy tüsszentés kíséretében.
- Előbb találtam az alagsorban – válaszolta kissé megszeppenve Alexis, de közben nem kerülték el a figyelmét a sorozatos tüsszentések – Gondoltam adok neki valamit inni, aztán hazaviszem. Apa biztosan örülne neki. Amúgy is be akart szerezni egy kiskutyát.
- Jobban…örülnék…ha inkább…most…vinnéd haza – Lanie minden egyes szót egy-egy tüsszentéssel toldott meg.
- Rendben – felelte elkerekedett szemmel Alexis, aki eddig nem is sejtette, hogy a kórboncnok allergiás a macskákra.
Negyed órával később már csak egy halom papír zsebkendő emlékeztetett a macskaincidensre.
***
Castle lakásának ajtaján három ismeretlen férfi lépett be. Körülnéztek, és megnyugodva vették tudomásul, hogy senki sincs még otthon. A Főnök az ablakhoz sietett, elhúzta a függönyt és az utcát kezdte kémlelni. A másik kettő eközben körbejárta a házat.
Az alacsonyabbik férfi a polcokon elhelyezett képeket nézegette. Az egyiket – amin Castle és Alexis épp az állatkertben a pingvinek kifutója előtt állt – a kezébe vette, végigsimította a keretét, majd fennhangon megszólalt.
- Ki nem állhatom a pingvineket!
- Köpcös, ne fogdoss össze mindent – förmedt rá Főnök, mire az emlegetett visszarakta a képet a helyére.
- És miért utálod annyira őket – kérdezte a harmadik férfi, becenevén Langaléta.
- Mert 6 éves koromban az apám elvitt az állatkertbe, és mázlimra, megszökött néhány pingvin, akik naná, hogy rám támadtak.
- Pingvinek, mint valami vérszomjas vadállatok – röhögött fel Langaléta – Segítség, megtámadtak a pingvinek – és közben színlelt jajveszékelés közepette körbe-körberohangált a lakásban.
- Akarsz egyet a képedbe? – kérdezte dühösen Köpcös.
- Fiúk abbahagyni! – szólt két társára Főnök, de továbbra sem vette le a szemét az utcáról – Megjött a madárka. Lám-lám, szerencsés napunk van. Egyedül érkezik. Mindenki a helyére! – utasította a többieket, majd már indult is a bejárati ajtóhoz – Ne feledjétek! Rablásnak kell tűnnie.
Erre a két férfi elkezdte felforgatni a lakást. Ami értékeset csak találtak, egy kupacba halmozták. Mire végeztek, már hallották is, amint csörögni kezd a kulcs a zárban. A következő pillanatban már be is lépett Alexis a kiscicával.
- Na, már itthon is vagyunk, mindjárt… – de már nem tudta befejezni a mondatot, mert az ajtóban álló férfi megragadta, és befogta az orrát egy ronggyal, amitől a következő pillanatban már el is veszítette az eszméletét.
3. fejezet
- Szia Lanie – köszönt Beckett mosolyogva – Mi újat tudsz mondani az áldozatunkról?
- Azon túl, amit már a helyszínen is elmondtam? – kérdezte Lanie a legújabb ügy áldozata fölé hajolva – Nő a harmincas éveiben, akinek legalább egy gyermeke van.
- A halál oka? – kérdezte Castle.
- Egy jól irányzott szúrás a szívbe. Aki ezt tette, pontosan tudta, hogy mit csinál, és feltehetőleg magasabb az áldozatnál, ugyanis a szúrás fentről lefelé történt.
- Mik azok a sérülések a csuklóján – kérdezte Castle, és már nyúlt is az említett területhez.
- Ne nyúlj hozzá! – szólt rá erélyesen Lanie, és a nyomaték kedvéért még rá is csapott az író kezére. Aki erre sértődötten kezdte masszírozni a kézfejét – Komolyan mondom, ha nem tudnám, hogy Alexis tényleg a te lányod, akkor nekem senki sem mesélné be az ellenkezőjét.
- Apropó Alexis! – kapott a szón Castle – Hol van az én kislányom? Arról volt szó, hogy ma együtt vacsorázunk.
- Talált egy kiscicát, és inkább hazaküldtem.
- Akkor felhívom, hogy mi legyen. Étterembe menjünk, vagy inkább otthon ütünk össze valamit – azzal már nyúlt is a telefonjáért.
Lanie megvárta, amíg Castle kilép az ajtón, és csak azután vette elő Beckettet.
- Milyen jó kedvetek volt az imént. Csak nem beszéltél végre vele?
- Nem, még nem – sütötte le a szemét Kate – Még nem volt rá megfelelő az idő!
- Csak nehogy túl sokáig várj – figyelmeztette Lanie barátnőjét, és ismét az áldozat fölé hajolt.
„Lehet igaza van Lanie-nek.” – gondolta Beckett. Bár az utóbbi időben, mintha Castle ismét a régi lenne, de érezte, hogy még mindig nagy kettejük között a távolság.
- Beszélek vele most – döntött, és elindult Castle után.
Kate feszülten lépett oda a férfihoz, nagy levegőt vett, és megszólalt:
- Castle, beszélhetnénk egy…
- Nem veszi fel!
- Tessék? – értetlenkedett Beckett.
- Alexis. Nem veszi fel a telefont – Castle kezdett egyre idegesebbé válni – Kicsöng, de nem veszi fel.
- Lehet, csak nem találja a mobilját – próbálkozott Kate, de ő is pontosan érezte, hogy ez elég gyenge kifogás.
- Még a hatodik csörgésre sem?! Nem. Valami baj van. Haza kell mennem – és már indult is a kijárat felé.
4. fejezet
Beckett vezetett. Castle idegesen hívogatta újra meg újra Alexis mobilját, de egyszer sem járt sikerrel. A háztömb előtt Beckett lefékezett, majd a megállni tilos táblával nem törődve állt meg a bejárat előtt. Még le sem állította a motort, de Castle már kint is volt a járdán, és öles léptekkel indult a portáshoz.
- Alexis hazajött? – vágott a mondanivalója közepébe a jó modorról is megfeledkezve.
- Igen, Mr. Castle – válaszolta megrökönyödve a portás – Fél órája érkezett haza, és egy édes kiscicát szorongatott.
- És azóta elment itthonról? – jött a következő kérdés.
- Nem, tud...
Castle meg sem várta a választ már rohant is a lépcső felé. Kettesével szedte a fokokat, és bár nem nézett hátra, a hangokból tudta, hogy Beckett ott lohol mögötte. Elővette a kulcsot, de a következő pillanatban megtorpant. Résnyire nyitva volt az ajtó. Szíve vadul vert, és visszatartott lélegzettel lökte be a bejárati ajtót.
„Könyörgöm ne…” – fohászkodott Castle, de már tudta. Amitől tartott, bekövetkezett. A kezében lévő telefonon megnyomta a hívásismétlést, és a megmaradt remény is szertefoszlott, amikor az ajtó mellett a földön megszólalt az oly jól ismert csengőhang.
***
Fél órával később már helyszínelőktől nyüzsgött az egész lakás. Castle a kanapén magába roskadva ült. Beckett vetett rá egy oldalpillantást, de közben Ryannek és Espositonak magyarázott.
- Minden más ügy másodlagos. Most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk Alexist. Ryan te kérdezd ki a portást. Nem létezik, hogy nem vett észre semmit ebből az egészből, hiszen ebből a lakásból szinte minden hiányzik. A tv, a hifi… De a legfontosabb kérdés, hogy az ördögbe vitték ki feltűnés nélkül Alexist az épületből?
Ryan elgondolkodva indult el.
- A lajhár hozzád képest kapkodó idegbeteg! – hordta le félhangosan Beckett a nyomozót.
- Ne haragudj – fordult vissza Ryan – csak azon gondolkodtam, hogy nem Alexis lehetett a célpont. Mármint elvittek mindent, tehát az értékek voltak a fontosak. Szerintem Alexis megzavarhatta őket…
- Igazad lehet, de most irány a portás – Beckett intett Ryannek, aki már futott is a földszintre – Espo, te pedig a szomszédokat járd körbe, addig én kikérdezem Martha-t…
- Az anyámat? – tért magához Castle – Csak nem gondolod, hogy…
- Ugyan már Castle! – vágott a szavába Beckett – Dehogy gondolom. De hátha látott ma valami furcsát. A legkisebb apróság is fontos lehet.
- Igen, igazad van – visszakozott a férfi, majd újra visszasüllyedt a letargiába.
Néhány órával később az utolsó helyszínelő is elhagyta a lakást. Martha a nyugtatók hatására a szobájában mélyen aludt. Már Beckett is indulni akart, de vetett egy pillantást Castle-re, és rá kellett döbbennie, hogy még soha nem látta ilyen állapotban a férfit. Odalépett az író mellé, aki remegő kézzel épp egy csésze kávét töltött magának, és megkérdezte:
- Segítsek?!
- Nem!
- Akkor mit csináljak?
- Menj el!
- Azzal segítek?
- Nem.
- Akkor maradok.
Castle nem tiltakozott tovább. Belekortyolt a kávéba, majd visszaült a kanapéra. Beckett követte, és mindketten a telefont kezdték szuggerálni.
- Miért nem kérnek váltságdíjat? – kérdezte kétségbeesetten Castle.
- Így akarnak hatni rád, kétségek között akarnak tudni, vagy egyszerűen csak nem tudják, mit csináljanak most, hogy balul sült el a rablás – tudta, hogy ez cseppet sem megnyugtató, de valamit mondania kellett.
- Itt kellett volna lennem… – temette Castle az arcát a kezébe. Beckett közelebb csúszott a férfihoz, és megfogta a kezét.
- Akkor se tehettél volna semmit – mondta Kate, mire Castle felemelte a fejét, és egy könnycsepp gördült végig az arcán – Semmit – ismételte meg, majd átölelte a férfit.
5. fejezet
Beckett másnap korán érkezett a Kapitányságra. Meglepetésére már Castle is ott volt.
- Te mit keresel itt? – nézett kérdőn a nyomozó a férfira.
- Szerinted? Valamit tennem kell – válaszolta Castle elgyötört tekintettel.
- Ebből az ügyből kimaradsz – csattant határozottan Beckett hangja.
- A lányomról van szó.
- Pontosan azért…
- Te mit tennél, ha az apádról lenne szó?
- Nem örülnék, de elfogadnám…
- A nagy francokat – jött a dühös válasz.
Egy percig farkasszemet néztek, végül Beckett megszólalt:
- Rendben maradhatsz – kárörvendő pillantásokra számított, de az most elmaradt – De csak, ha azt csinálod, amit mondok, akkor, és amikor mondom.
- Értem – jött a sürgető válasz.
- Nem, nem érted! Ha azt mondom, hogy nem beszélsz, akkor nem beszélsz. Ha azt mondom, a kocsiban maradsz, akkor…
- …a kocsiban maradok. Felfogtam, rendben? – Castle kezdett kijönni a béketűréséből – És most foglalkozhatnánk végre a lányom eltűnésével?
Beckett bólintott, majd magához intette két nyomozó társát.
- Mit tudtatok meg?
- A portás vallomása szerint – fogott bele Ryan – azért nem tűnt fel neki, hogy éppen kirámolják Castle lakását, mert az egyik lakó éppen költözésben van. Ezt a harmadikon lakó Mrs. Fallow is megerősítette. Viszont feltűnt neki, hogy néhány dolgot, köztük egy nagyobb szekrényt is, amiben feltehetőleg Alexist csempészték ki, nem a megszokott emblémával ellátott furgonba pakolták, hanem egy fekete embléma nélkülibe. De nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget.
- Rendszámra emlékszik? – kérdezte frusztráltan Castle.
- Csak részletekre. NJR-10, de az utolsó két szám rejtély.
- Ez alapján találtatok valamit? – kérdezte Beckett.
- New Yorkban egyetlen ilyen terepjáró van – felelte Ryan helyett Espo – Most futatják a közlekedési videókon… – megszólalt Esposito telefonja, mire ő felkapta – Esposito – néhány másodpercig csak hallgatott, miután letette, csak annyit mondott – Megvan.
Mindenki szedelőzködni kezdett. Felvették a golyóállómellényüket, és már indultak is a lift felé, amikor Beckett hirtelen megtorpant, mire Castle nekiszaladt.
- Nem, Castle, te maradsz!
- Én…
- Emlékszel mit mondtam, ugye? – Castle megadóan bólintott, majd visszaült a szokásos székébe – Ryan te pedig vele maradsz.
***
2 hosszú óra és számtalan kávé után, Castle már nem bírt egy helyben maradni. Ryannel fel-alájárkáltak a Kapitányságon, folyton az órájukat lesve. Castle-nek végig azon járt az esze, hogy vajon miért nem hívták még őt az emberrablók. „Itt valami másnak is kell lennie” – ismét az órájára nézett. És ebben a pillanatban nyílt a lift ajtaja, és kilépett Esposito, aki egy megbilincselt férfit kísért a kihallgató felé.
- Úgy festesz, mint egy kezdő múzeumőr – vetette oda Ryan társának, aki igencsak megviselt állapotban volt.
- Köszönöm! Te is jól nézel ki.
- Mi történt? – kérdezte szinte egyszerre Castle és Ryan Beckettet.
- Ellenállt. És elég jó erőben van, ezért is gyűlt meg a baja Esponak vele – ha nem Alexis ügyéről lett volna szó, Beckett talán még el is mosolyodott volna.
- Bent akarok lenni a kihallgatáson! – szólalt meg eltökélten Castle.
- Ez nem jó ötlet…
- Beckett, kérlek – szinte már könyörgött az író.
- Rendben, de végig csendben maradsz!
Beckett és Castle egyszerre léptek a szobába.
- Jó napot, Mr. …
- Csak Főnök. Szólítson csak Főnöknek – válaszolta fölényesen a férfi.
- Hol van a lányom? – Beckett egy pillantással elnémította Castle-t.
- Kérem, válaszoljon a kérdésre!
- Oh, abban mi lenne a pláne? – vigyorgott még mindig a férfi, nem látva, hogy Castle ökölbe szorítja a kezét – Olyan édesdeden alszik. Tudja – nézett Beckett szemébe – kedvem lett volna…
Már nem tudta befejezni a mondatot, mert Castle felpattant, félre lökte az asztalt, majd a férfit a falnak lökte. Nem foglalkozott Beckett kiabálásával. Felállította a férfit, majd a torkánál fogva a falhoz szorította.
- Ha csak egyetlen ujjal is hozzányúltál – szűrte a fogai között a szavakat Castle – én magam fogom megkeseríteni az életed. És ha már úgy érzed, hogy ennél rosszabb nem lehet, akkor megkereslek, és a saját kezemmel szedlek ízekre.
A nyomozó válaszul elkerekedett szemmel nézett rá. Sosem hitte, hogy hallhat ilyet a szájából. Döbbenten próbálta szét választani a két férfit, de nem járt sikerrel. Espo rontott be, és együttes erővel már sikerült kirángatniuk Castle a szobából.
- Nem jöhetsz vissza, Castle – tajtékzott Beckett – Menj és szellőztesd ki a fejed – bár megértette a férfi dühét, most mégis átkozta magát, amikor beengedte a kihallgatóba.
- Jól van? – kérdezte a gyanúsítottat visszatértét követően, bár a legkevésbé sem érdekelte a válasz – Esetleg elmondhatná, hol van a lány.
- Jobbat tudok. Ha elengednek, akkor elmondom ki áll az egész mögött – válaszolta önelégülten a férfi, kiélvezve szavai hatását.
6. fejezet
Négy órával később a 3 nyomozó a fehér tábla előtt állva próbálták összerakni az indítékot. Kiderült, hogy az egész mögött Mike Merge áll. Néhány óra leforgása alatt sikerült elkapni a férfit, aki még csak nem is próbált ellenállni. 24 éves, orvos, aki egy gyilkosságban elvesztette az anyját, és néhány hónapra rá az apját is, aki a történtek után öngyilkos lett. Ezek után pillanatok alatt vesztett el mindent, és ment tönkre az élete.
Mára csak egy vitorlása maradt, ami még a szüleié volt. És most már azt is tudták, hogy nem véletlen rablásról volt szó, hanem a célpont Castle volt, hiszen az ő könyve szerint ölték meg az anyját, amiben ráadásul Beckett is nyomozott.
Nyílt a lift ajtaja, Castle tért vissza. Odament a kis csapathoz, majd ránézett a táblára, nem akart hinni a szemének.
- Ő nem lehetett – csak ennyit tudott kinyögni.
- Te ismered? – kérdezett vissza döbbenten Beckett.
- Ő Mike. Másfél éve ismerkedtünk meg egy írótalálkozón. Tanácsot kért tőlem egy könyvével kapcsolatban, és azóta is tartjuk a kapcsolatot.
- Pedig minden jel arra utal, hogy ő áll az egész mögött.
- Nem tehette! – ismételte Castle szinte már kétségbeesetten.
- Ugyan miért ne tette volna meg?
- Mert....mert ő nem ilyen.
- Honnan tudod?
- Azt hittem, hogy ismerem! – próbált valami ésszerű magyarázatot találni Castle – Ő egy rendes gyerek. Zárkózott, de rendes.
- Talán tévedtél.
- Az nem lehet! – még mindig próbálta menteni a fiút, de a táblán sorakozó tények mind mást mondtak.
- Sajnálom – mondta részvéttel a hangjában Beckett, és elindult a kihallgatóba – Castle, te csak a tükör mögül figyelheted.
Az író nem vitatkozott. Kavarogtak benne a gondolatok, nem akarta elhinni, hogy az a rendes fiú valójában végig csak arra játszott, hogy bosszút álljon a szülei haláláért. Pedig az alapján, amit a többiek mondtak, pontosan ez történt.
Beckett a kihallgatóba lépve ledobta az aktákat az asztalra, majd karba tette a kezét.
- Hol van Alexis?
- Oh, nem, azt nem fogom elárulni – válaszolta lekezelően Mike – Azt akarom, hogy szenvedjen. Érezze ugyanazt, amit én is éreztem, amikor elvesztettem a szüleimet. És látni akarom, amikor a tudatára ébred, hogy ő tehet az egészről.
- Most még hathatnék az ügyészre. Csak annyit kell tennie, hogy dalol – próbálkozott újra Beckett, bár érezte, hogy nem sokra megy a férfival, hiszen az mindent előre megtervezett – Miért állította be balul sikerült rablásnak?
- A kétség sokkal jobban felemészti az embert – vigyorgott a nyomozóra a férfi – Castle – szólította meg az üvegablakon keresztül az írót – Tudni fogja. Egész végig tudatában lesz a drága kislánya, hogy nem sokára meg fog halni – Mike élvezettel hallgatta a másik szobából áthallatszó dörömbölést és szitkozódást.
Beckett elkapta a kárörvendő tekintetet, és egy pillanat alatt cselekedett. Felrántotta a férfit a székből, majd a falhoz vágta, kiszorítva a szuszt is belőle.
- Ha csak haja szála is görbül a lánynak – hajolt Mike füléhez – könyörögni fog a halálbüntetésért – azzal eleresztette a férfit, aki levegő után kapkodott, de még mindig nevetett.
7. fejezet
Beckett remegő kézzel lépett ki a kihallgatóból.
- Nem fog mondani semmit – mondta a másik szobából kilépő 3 férfinak, és gyors léptekkel a táblájukhoz lépett, hogy leellenőrizze a teóriáját – Hova vihette Alexist? – morfondírozott hangosan – Mije maradt még? Csak a szülei hajója. És mivel már biztosan tudja, hogy börtönbe zárják, sőt így tervezte, szerintem…
- …elsüllyeszti – jött a felismerés Castle számára is – De hogyan találjuk meg a hajót?
- Csak egy helyen lehet, ahol nem tűnik fel senkinek, hogy éppen elsüllyed – vette át ismét a szót Beckett – a South Streetnél lévő kikötő. Indulás!
20 perccel később Beckett a kikötőben fékezett le, és már ki is vágta a kocsi ajtaját. Hirtelen megtorpant. A hajó nagy része már víz alatt volt. Hátrapillantott, és látta, amint Castle holtsápadtan száll ki a kocsiból. „Van, amikor nem számítanak a szavak. Csak a tettek, és azok közül is csak azok, melyeket gondolkodás nélkül, határokat feszegetve tesz meg az ember” – gondolta a nyomozó, és már le is vette magáról a pisztolytáskát és rohant a vízbe. Alábukott.
Castle mozdulni sem bírt, csak arra tudott gondolni, hogy elveszítette azt az embert, aki mindennél többet jelentett számára. Egész testében remegett. Észre sem vette, amikor Beckett ismét felszínre jött, és magával hozta Alexist. Csak arra figyelt fel, amikor a nyomozó erőtlenül orvosért kiabált.
***
Beckett a lakásán épp a konyhában ácsorgott azon gondolkodva, hogy vajon mit is egyen. Közben végig az elmúlt napon járt az esze. Az utolsó pillanatban értek a kikötőbe. Hacsak egy perccel később érkeznek, már nem lehetett volna segíteni Alexisen.
Kinyitotta a hűtőt és kivett egy műanyagtálat, tele kínai kajával. Az illata olyan volt, mint a rothadt alma és az égett csirke keveréke, de azért látványnak sem volt utolsó a dolog. „Ideje lenne kitakarítanom a hűtőt”. Kopogás zökkentette ki a gondolataiból.
- Castle?!
- Szia, Beckett!
- Mi újság? Alexis hogy van? – kérdezte Kate, miközben beinvitálta a férfit.
- Jól, a körülményekhez képest jól – válaszolta halvány mosollyal Castle – most alszik, persze a kiscicával. Anya maradt vele – szünetet tartott, nem tudta, hogyan kezdjen bele a mondandójába – Tudod, ez az egész rádöbbentett arra, hogy túl rövid az élet, ahhoz, hogy azon töprengve éljem le az életem, mi lett volna, ha…
Beckett szívverése felgyorsult. Bár sejtette, hogy mi következik, mégis készületlenül érte a dolog.
- Szeretlek, Kate – szinte csak suttogta a szavakat Castle – És tudnom kell, hogy te miként érzel. Tudnom kell, hogy érdemes rád várnom, vagy felejtselek el örökre – emelte átható tekintetét Beckettre, és közben visszatartotta a lélegzetét. Néhány perces csendet követően végül csak annyit mondott – Értem, tehát nem – és már fordult is ki az ajtón.
- Én is szeretlek – szedte össze a bátorságát végre Kate, és elkapta Castle kezét – Az első találkozásunk óta szeretlek.
Castle megkönnyebbülten mosolyodott el, majd magához húzta a nyomozót, és lágyan megcsókolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése